NET-PRÓBA Poéta online vers- és meseíró verseny
Szerencsekerék mese kategória
Kisorsolt szavak: piros, fenyő, ünnep, remény, csillag
Selmeczi Sára: Jeges Április
– ÁÁÁ, basszus! – kiáltotta Pató, és sziszegve rázni kezdte a karját.
– Minek rázod, attól nem lesz jobb! – szólt oda neki Guba a kispadról.
– De akkor mit csináljak, te nagyokos?
Sötétedett már. A városi focipálya reflektorait ugyan bekapcsolták, de nem volt ott senki más a két fiún kívül. Múlt éjjel nagy vihar volt; a pálya műfüve csupa víz volt, ami a hajnali mínuszok eredményeként még be is fagyott egy kicsit. Ez lehetett az oka, hogy Pató alig egy perccel ezelőtt egy nekifutásos gólkísérlet közben megcsúszott, és ráesett a könyökére. Egy nagyon fontos meccsre gyakorolt. A Májusi Kupa egy évente megrendezett, igen népszerű és nagyszabású esemény volt a városban. A környéken lévő kisfalvak csapatai mind eljöttek, hogy játsszanak a Hebényi Hódokkal, akiknek leggyöngébb láncszeme nem volt más, mint a most a kapu mellett mérgelődő Péterffy Janó, azaz Pató. Guba, a vöröshajú ötödikes csak azért jött ki vele gyakorolni, mert jól tudta, hogy a nyolcadikos titokban fél a sötéttől.
– Mégiscsak fel kéne hívnunk anyukádékat. Komoly bajod is lehet. – sétált oda Patóhoz.
– Nem kell, mondom. Muszáj, hogy jól legyek! Alig két hét múlva itt a nagy meccs!
– Akkor is haza kéne már menni, sötétedik.
Pató sóhajtva bólintott, és elindult a pálya szélén kitámasztott bringa és roller felé.
Guba követte.
Mikor kiértek a járművekkel a pocsolyákkal teli utcára, Pató megpróbált felszállni a piros biciklijére, de egy pillanattal azután, hogy rátámaszkodott a kormányra, halkan cüccögve visszahúzta a karját.
– Nem tudsz kormányozni? – kérdezte rögtön Guba, miközben a fiú mellett tolni kezdte a piros rollerjét.
– Nem azért, mert lesérültem! – sietett válaszolni a szalmahajú. – Csak még sajog egy kicsit, kényelmesebb tolni.
– Ha te mondod…
Néhány percig némán haladtak a sárgás fényű utcalámpák által megvilágított utcán. Már megjelent néhány csillag az égen. Néhány madár csicseregte az útszéli fenyőfákon az esti éneket, ezzel emlékeztetve a téli kabátban bandukoló két fiút arra, hogy valójában április végén járt az idő.
– Te figyelj? Nem is próbáltál még soha biciklizni? – törte meg a csendet Pató.
– Ó, nehogy azt hidd. Pontosan emlékszem még rá, mikor először próbáltam megtanulni. Még mindig itt van a heg a lábszáramon.
A fiú megállt, és felhúzta a nadrágszárát, és rámutatott az apró, fehéres karcolásra.
– Alig látni. – állapította meg a tényt Pató, erre Guba sértődötten megigazította a nadrágját, és továbbindult.
– Pedig nagyon fájt!
– Jó, jó, elhiszem. De igazán megtanulhatnál már bicózni, a gyerekek a te korodban már rég tudnak. – érte be kocogva Gubát Pató.
– Nem áll szándékomban. Ez az egész kerékpár-nonszensz fájdalmas és… kimondom, nem vagyok fából, ijesztő!
– Akkor maradsz a rollernél?
– Erre mérget vehetsz.
***
Györgyi nagyon szeretett karkötőt csinálni fonálból, gumiból, gyöngyökből, és különböző csomótechnikákkal. Bárki lehetett a tanúja annak, hogy ő csinálta a legszebb karkötőket az egész városban, de ő sosem kérkedett vele. Ő szimplán nem volt ilyen. Frida, az unokatestvére a szöges ellentéte volt; a vadóc, fiús lány sokkal inkább öntelt volt, mint szerény, mindezeken kívül fájdalmasan őszinte.
Épp egy izgalmas akciófilmet nézett, persze fülhallgató nélkül, mindezt feltehetőleg azért, hogy idegesítse unokahúgát, aki egy szobában volt vele.
Célját azonban nem érte el; Györgyit, aki mindig kiemelkedett kortársai közül higgadtságában, nem zavarta az alapzaj a kötögetésben.
– Fel kéne hívjuk Csillát, rossz kedve van mostanában. – motyogta egyszer csak.
– Felőlem… De a filmet nem állítom le. – válaszolta Frida.
Néhány perc múlva a Messenger búgással jelezte a kimenő videóhívást.
Négy búgás múlva egy álmos hang szólt bele a mikrofonba a vonal másik oldalán.
– Szia Györgyi… Hogy vagy? – a telefon kijelzőjén egy karikásszemű, pokrócba takart lány jelent meg.
– Az most nem fontos, mert te szemmel láthatóan – vagy, füllel hallhatóan – sehogy se vagy. – ült oda Györgyi mellé Frida, miközben megállította a filmet, megfagyasztva a képernyőn látható Bruce Willis komor arcát.
– Mi baj? – kérdezte unokatesója is.
– Nem tudom… Talán az időjárás.
Na, igen. Csillának ebben nagyon is igaza volt. Ilyenkor, április végén, az emberben jogosan ébred a remény, hogy a hőmérséklet lassan már tényleg legalább megközelíti a húsz fokot, nem hogy nagyobbat zuhan, mint decemberben! Ráadásul Csilláról tudni lehetett, hogy ki nem állhatja a hideget.
– Nem jössz át ide? Filmezünk. – ajánlotta Györgyi, de barátnője csak a fejét rázta.
– Nincs most túl sok kedvem hozzá, talán holnap. Vagy… jövőhéten. Majd, ha jobb idő lesz.
Ijesztő volt Csillát így látni. Az egész baráti csoportban – ami Györgyiből, Fridából, Györgyi öccséből, Gubából, Patóból és Csillából állt – mindig ő volt a legvidámabb, legmosolygósabb tag, aki összetartotta őket.
– Rendben… Ha meggondolod magad, írj nekem! – mondta kissé aggódva Györgyi.
A kijelzőről eltűnt az álmos lány, és megjelent a fehér felirat:
A videóhívás befejeződött.
Kilépés Visszahívás
– Mikor jönnek a fiúk? – kérdezte Frida.
– Mittomén. – vonta meg a vállát Györgyi. – Nem is értem, Guba mit rohangál mindig Pató nyomában. Ilyenkor itthon kéne legyen, és házi feladatot kéne írjon.
– Megválaszoltad a saját kérdésedet.
Györgyi megvetően pillantott a halkan kuncogó Fridára, aki közben visszatért az akciófilmjéhez.
Néhány perc múlva csengettek, Györgyi kelletlenül kiment a szobából, és ajtót nyitott Patónak és Gubának.
– Szia Gyögyike! – csipkelődött az öccse, amiért egy jó nagy hátbavágás lett a jutalma.
– Van valami kajátok? – érdeklődött Pató.
– Ha főzöl, van. – Frida közben kijött a szobából, és keresztbetett kézzel nekidőlt az ajtófélfának.
Frida Györgyi és Guba unokatestvére volt, azonban szinte egyfolytában a testvérek házában lógott.
Még így is volt olyan alkalom, hogy kettesben maradtak otthon, ilyenkor mindig csoportgyűlés volt a házban.
– Figyeljetek már… – fordult a fiúkhoz Györgyi, akik közben már kényelmesen elhelyezkedtek a nappaliban elhelyezett babzsákfotelekben. – Csilla nagyon maga alatt van.
– Tudom, beszéltem vele tegnap. – bólintott Pató.
– Találkoztatok?
– Aha, csak így az ablakból. Épp arra jártam, mikor kint volt a teraszon. Nem festett túl jól.
– Tennünk kell valamit. Olyan természetellenes, hogy pont neki van rosszkedve. Pont ilyenkor, mikor mindjárt itt a születésnapja…
– Mégis mit tudnánk tenni? Ha rosszul van, majd kisírja vagy valami…Mindenki ezt csinálja. – vonta meg a vállát Frida.
Györgyi mérgesen legyintett egyet.
– És, ha meglátogatnánk? Meglepetésből. – dobta fel Guba.
– Áh, az semmi, én mindig azt csinálom. – nevetett horkantva Frida. – Itt vagyok, ott vagyok, de nem szólok soha.
– Igen, tudjuk, ismerünk. – bólintott keserédesen Pató.
– Abban igazad van, Frida, hogy Csilla többet érdemel egy meglepetés-látogatásnál. Meg kéne ajándékoznunk valamivel.
– Tudjátok, hogy mennyire szereti a meleget! Mi lenne, ha csinálnánk neki egy kis tavaszt, ha már az igazi késik? – kapta fel a fejét Pató.
– Ez jó ötlet! De hogyan?
– Elmondom.
***
Eltelt három nap. Csilla kedve semmit sem javult, de barátai megállás nélkül dolgoztak a tavaszkészítésben. Azt tervezték, hogy a városi üvegházban felállítanak neki egy filmdélutánt, és megtöltik a helyiséget Csilla kedvenc virágaival.
Lassan elkészült a terv, Györgyi, Frida, Guba és Pató utoljára is összeültek Fridáék házában, hogy megbeszéljék a meglepetés időpontját.
– Szóval, május 3. hétfő délután. Mindenkinek megfelel? – kérdezte Györgyi, mire mindenki bólintott.
– Oké, Gubával megvesszük a jegyeket az üvegházba, intézzük a virágokat és hozzuk az ajándékát. Frida és Pató, ti hozzátok a filmet, a nasit, párnákat. Érthető?
A csapat újfent egy emberként bólintott, majd Pató és Frida hazamentek.
Pár nappal később egy reggel Györgyi telefonja megrezzent az íróasztalon
– Igen? – szólt bele a lány.
– Györgyi, baj van! Áttették a fontos meccsemet harmadikára.
– Viccelsz?
– …
– Pató?!
– Bár viccelnék.
– Ajjaj… na ez gond. Már megvettem a jegyeket az üvegházba, meg minden…
– Nem tudok mit csinálni.
– Akkor nem jössz?
– …
– Meg fogja érteni. Majd, ha tudsz, beugrasz a végére, oké?
– Oké…
– Szia!
– Szia.
***
– Minden kész? – Györgyi kezét a derekára téve nézett körül a már tökéletesen berendezett üvegházban.
– Igenis. – vágta magát poénból haptákba Frida.
Nem sokan látogattak arra, most sem volt vendég a három gyereken kívül, akik már fél órája a barátnőjük meglepetésének előkészítésén foglalatoskodtak.
Pár perc múlva Frida és Györgyi elindultak Csilláért, Gubát pedig otthagyták, hogy vigyázzon a berendezésre, és ha jönne valaki, akkor próbálja meg udvariasan elküldeni.
– Persze, hisz mindig én maradok itt… – mérgelődött, miközben lehuppant az egyik otthonról elhozott babzsákfotelbe.
A sok-sok növény és inda levelei hosszú árnyékot vetettek a padlóra és az üvegfalakra, s szebbnél szebb termések és virágok nőttek rajtuk. A padlón színes puffok és párnák voltak elhelyezve, a laptop és a film már be volt üzemelve, csak arra vártak, hogy elkezdjék Csilla ünneplését.
Guba körbepillantott a berendezett helyiségen, és egyszer csak ijedten felpattant.
– AZ AJÁNDÉK!
Bizony. Valami csak kimaradt. Guba bármennyire kereste, nem találta sehol azt a nyári ruhát, amit Györgyiék vásároltak Csillának pár napja.
– Biztosan otthonmaradt… Most mit csináljak? Túlságosan messze lakunk, hogy csak úgy hazamenjek érte… – gondolkodott hangosan.
Idegesen járkált fel-alá az üvegházban, miközben a körmét rágta. Pillantása lassan az üvegház külső falának támasztott, kék biciklire vándorolt.
– Na, az kizárt… Nem is tudok biciklizni. – rázta a fejét, de pár perc múlva újra ránézett a járműre.
Fridának volt a leggyorsabb biciklije a gyerekek közül, mindig jól meg tudta előzni a többieket, mikor versenyeztek. Persze, Guba olyankor is hátramaradt, mert makacsul ragaszkodott a maga rolleréhez. Most azonban rajta volta világ szeme, hogy gyorsan megtanuljon biciklizni, mert most az egyszer nem rollerrel jött, hanem gyalog, akárcsak Györgyi. Valahogy el kellett hozni a ruhát.
– Még sisak sincs itt sehol… – cüccögött, miközben felmászott a sötétkék kerékpár nyergére. Mély levegőt vett, és óvatosan pedálozni kezdett.
Pár métert sikerült haladnia, mielőtt elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a bicikliről.
Sajgó könyökét dörzsölgetve visszamászott, és újra elindult, de megint elesett.
– Te meg mit csinálsz? – lépett oda egy szakállas, hózentrógeres bácsi, kezében ásóval.
– Igyekszem megérteni, hogy mit esznek ezen az egészen az emberek…
– Min?
– A biciklizésen! Annyira instabil az egész.
– Szeretnél megtanulni? – kérdezte a bácsi, kopasz fejbúbját vakargatva.
– Ó, nem szeretnék, arra mérget vehet, de nincs túl sok választásom… sem időm. – vette lába közé harmadjára is a kerékpárt Guba.
– Mondhatok pár tippet, ha szükséged van rá. – mondta az öreg, olyan tekintettel, mint aki pontosan tudja, hogy az ötödikesnek szüksége van rá.
– Kérem.
A bácsi odasétált a bringa hátuljához, megfogta a csomagtartót, és így szólt.
– Kezdj el tekerni, még ne használd a kormányt. Ha dőlsz, az inkább árt, mint segít. Inkább tekerj gyorsabban, ha azt hiszed elesel.
– Oké… – mondta Guba, és követte a bácsi utasításait, és elindult a városkerti ösvényen.
Egy méter, két méter, három méter…
– Te jó ég! Biciklizem! – kiáltotta hátra Guba a bácsinak, aki mosolyogva nézett utána.
– Óvatosan fordítsd a kormányt, ha kanyarodnál, és használd a kéziféket megálláshoz! – kiáltotta.
– Köszönöm!
***
– TÁDÁ! Boldog szülinapot, Csilla! – kiáltotta Györgyi, miközben Fridával bevezették barátnőjüket az üvegházba.
– Te jó ég! Ezt mind nekem csináltátok? – lepődött meg az.
– Észrevettük, milyen rosszkedved van, hát gondoltuk, meglepünk egy kis tavasszal. – mondta Frida.
– Na persze, inkább én vettem észre, és én gondoltam, hogy meglepünk. Frida csak így… volt.
Frida mérges pillantást vetett unokatesójára, majd az égre pillantott.
– Köszönöm szépen neki is. – nevetett Csilla.
– Már elnézést, de az én ötletem volt az üvegház. – lépett be az ajtón Pató is, edzőmezben, jól megizzadva. – Szia Csilla, isten éltessen.
– Mi történt? Nincs neked meccsed? – fordult oda hozzá Györgyi.
– Volt, de hazaküldtek.
– Ugyan miért?
– Lesérültem. – mutatott a csuklójára a fiú. – De utána megnyerte a csapatom nélkülem is, úgy tudom. De hol van Guba?
– Hogy tűnhetett el tíz perc alatt? – ráncolta a homlokát Frida.
– Ha az a kis vöröshajú fiút keresitek, nem rég hajtott el egy sötétkék biciklin. – nézett be a hózentrógeres bácsi az ajtón.
– Az ÉN bringámon?! – dülledt ki Frida szeme, és kirohant a többi biciklihez.
– Guba?! – szaladtak ki utána a többiek is.
Tátva maradt a szájuk.
Az erdei ösvényen Guba közeledett feléjük, Frida sötétkék bringáján, kezében a nyári ruhával.
– BICIKLIZEK! – kiáltotta, mikor már csak pár méterre volt tőlük.
– Otthonhagytuk a ruhát? – kapott a fejéhez Györgyi.
– Igen, akkor vettem észre, mikor már elmentetek, és hazatekertem érte. – szállt le büszkén az ötödikes, és lovagiasan kihúzva magát, átadta az ajándékot Csillának, aki mosolyogva elfogadta.
– Köszönöm, igazi hős vagy, Guba.
– Ja, ja persze… hős. De mégiscsak elkötötte a bringámat! – húzta fel a pulcsija ujját Frida, erre Guba ijedten visszaugrott a járműre, és azzal menekült a felbőszült lány elől.
– Hé! SZÁLLJ LE? DE RÖGTÖN!!
A többiek nevetve figyelték, ahogy a délutáni nap lágyan melegítette az arcukat.
Valahogy, abban a pillanatban mindegyikük szívébe visszatért a tavasz.
