Megosztás

NET-PENNA online vers- és meseíró verseny

Ajánló a beérkezett alkotások közül:

Ernszt Dorka: Hogyan lett a pumikutya?

Egyszer régen egy nagy pusztán élt egy kis, fekete, gombszemű kutya. Hosszú fekete szőre volt. Egyszerű, engedelmes kiskutya volt, terelgette a nyájat, és hallgatott a gazdája szavára. Bogáncsnak hívták.
Egy nap, amint a pusztán őrizte a nyájat, meglátott egy kismadarat. Már régről ismerték egymást, a kiskutya rögtön felismerte színes tolláról, szép énekéről. És mivel a nyáj éppen pihent, és neki nem volt semmi dolga, odafutott hozzá.
– Szervusz! – csicseregte a madár, akit Fecsinek hívtak.
– Szia! Hát te meg merre jártál? – üdvözölte Bogáncs.
– Olyan helyen jártam, hogy csoda! – felelte Fecsi. – Gyönyörű volt! Az égen alig volt felhő, fát se lehetett sokat találni, viszont a naplemente narancssárgás fénye olyan szépen töltötte be a tájat, hogy ha láttad volna, biztos neked is elakadt volna a lélegzeted!
– Aztaaa – csodálkozott a kiskutya. – Mesélj még nekem Fecsi! – ugrált boldogan Bogáncs.
– Tudod, ott, ahol a télen jártam, nagyon meleg volt! Ezért a kutyáknak, meg minden állatnak nincs is olyan hosszú szőrük, mint neked! Mondd csak, neked nincs meleged ebben a nagy hőségben? –
A kis puli elgondolkozott. Nyáron valóban nagyon melege volt a vastag bunda alatt, és a nyáj után is nehezen futott. Ezután beszélgettek még, aztán a kismadár elköszönt, és elrepült. Bogáncsnak másnap is csak az járt a fejében a nyáj terelgetése közben, hogy milyen jó is lenne, ha neki is olyan szép, rövid szőre lenne, mint azoknak az állatoknak, akikről barátja mesélt. Egyre többet gondolt arra, hogy milyen jó lenne, ha nem lenne melege, és még gyorsabban tudna futni.
Pár hét múlva újra találkozott a kismadárral, és megkérdezte tőle, tudna-e neki segíteni abban, hogy neki is rövid legyen a szőre. A kismadár kicsit gondolkodott, aztán elmesélte neki, hogy a többi madártól hallott egy erdei öregasszonyról, aki varázsló hírében áll. De csak azoknak segít, akik jók, és azoknak teljesíti a kívánságát, akik azt kiérdemelték, mert szorgalmasak és segítőkészek. Bogáncsnak még jobban csillogott a kis, fekete gombszeme, és kérte Fecsit, hogy vigye őt el oda, hátha őt is meghallgatná az asszony.
Még aznap délután elindultak. Átkeltek az erdőn, dombokon és völgyeken. Követték az esthajnal csillagot, így értek végül oda. Az erdő közepén álló kunyhót nehéz volt megtalálni, mert mohával benőtt a teteje, és fából készült fala beleolvadt a fák sűrűjébe.
Mikor meglátták, odamentek és bekopogtak. Egy alacsony, ráncos öregasszony nyitott ajtót. Bogáncs elámult, hogy hogy lehet valakinek ilyen kedves arca. Az erdei boszorkány megkérdezte tőlük, hogy mi járatban vannak, mire Bogáncs és Fecsi elmesélték a történetet. Az asszony bólintott, és azt kérdezte:
– Ugye tudjátok, hogy csak akkor segíthetek, ha ennek a kiskutyának jó szíve van?
A kutya bólintott, de szomorú volt. Nem hitte, hogy kaphat segítséget, mert úgy gondolta, hogy nem tett semmi olyat, amiért kiérdemelné. Azonban a madár tudta, hogy amit a kiskutya tesz, hogy vigyáz a nyájra, és mindig engedelmeskedik a gazdájának, az igenis jótett. El is mesélte hát az asszonynak.
– Hidd csak el, hogy Bogáncs megérdemli – csicseregte -, engedelmes, hűséges és bátor. A gazdája minden füttyére ugrik, hajnaltól éjszakáig éber és figyelmes, nem engedi elkóborolni a birkákat, és elzavarja a nyáj körül ólálkodó idegeneket, kóbor állatokat, rókát, farkast. De bizony, könnyebben menne neki a nagy bunda nélkül.
Ennek hallatán az erdei asszony úgy döntött, hogy segít a kiskutyának.
– Menj csak haza, és holnap reggel mikor felébredsz, eltűnik a hosszú szőröd – mondta végül.
Így is lett. Bogáncsnak így már nem volt melege, és a nyájat is könnyebben terelte. Mikor a gazdái meglátták, meglepődtek, de megismerték vidám csaholásáról, fürge futásáról, és tudták, hogy ez a kutya, az ő kutyájuk, csak rövidebb lett a szőre. A neve pedig többé már nem puli volt, hanem pumi kutyának nevezték el.
Hát így lett a pumi, a puszta vidám és fürge kiskutyája.