NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Mihály Karolina Júlia: A két fivér
Egy messzi birodalomban élt egy idős király. A király tudta, hogy az ő ideje lassan lejár, így hát próbálta felkészíteni kettő fiát a rájuk váró felelősségre. A kettő fiú nagyon eltérő személyiségű volt. Soma, a legidősebb ifjú, kötelességtudó, mindig elvégzi a rá váró feladatát és minden egyes percben próbál az apja kedvében járni. Bezzeg Bálint ezt nem így gondolja, szerinte időpazarlás ilyen dolgokkal foglalkozni. Hisz úgy sem lesz belőle király, gondolta Bálint. Egyik nap a király elhatározza, hogy próbára teszi mindkettő fiát, s amelyik teljesíti a rá váró akadályokat, királlyá koronázzák. Az uralkodó magához hívatta a fiúkat, hogy kihirdesse az ítéletet.
– A feladatotok a következő, – kezdi a király – mindketten elmentek, de egy Esthajnal nevű virággal térhettek csak haza. – Erre a fiúk értetlenül néznek össze, több okból kifolyólag. Az első, hogy Esthajnal virágot évszádok óta nem találtak a birodalom környékén, így hogyan találják meg pont ők? A második, hogy a fiúk tudták, az apjuk forgat valamit a fejében. Mindketten tudták, hogy Soma az, aki megérdemli a koronát, hisz őt izgatja annyira az ország gondjai, Bálint csak az életet élvezné. Gondok és felelősség nélküli életet képzelt el magának. A fiúk erre nem tudták, hogy mit válaszoljanak így elindultak hát.
Egymás mellett lépkedtek az ösvényen, míg nem egy elágazáshoz nem értek. Soma egyből a jobb oldali elágazáshoz ment, mikor látta, hogy öccse csak a bal oldali elágazás felé néz, kérdőn felvonta a szemöldökét. Némán kérdezte Bálintot, hogy mi lelte őt. Mikor a fiú összekaparta az utolsó lélekjelenlétét is, jelentőségteljesen nézett a bátyjára, és elindultak mindketten ki-ki a maga útján. Bálint unottan sétafikált az úton egymagában. Sose tudott kiigazodni az apukáján, mindig őrült gondolatai támadtak az öregnek. Néha még magát Bálintot is meglepte, mennyire kalandvágyó, mennyire optimista, és hogy mennyire igazságos király. Mikor Bálint még csak 10 éves volt, az édesapja volt a példaképe, mindig is olyan szeretett volna lenni, mint ő. Aki egyetlen mosolyával beragyogja a helyet, aki erős és bátor, határozott, akitől nem félnek, pont ellenkezőleg, inkább csodálják. Egy idő után azonban, az álma szertefoszlott, és mindazt, amit képzelt magának, hogy majd ő éli meg, Soma élte át. Ő lett a központi figura a családjukban. Mivel a bátyja töltötte be azt a szerepet, amiről álmodott, így ő lett a család fekete báránya.
Soma mindig is arról álmodott, hogy a koronát viselhesse, hogy mindenki behódoljon neki. Persze tudta, hogy ez nagy felelősséggel is jár. De ezek eltörpültek a csillogás és a ragyogás mellett. Ezért is lepődött meg, mikor az apja, ahelyett, hogy közölte volna, hogy őt nevezi ki utódul, inkább versenyt hirdetett a két fivér között. A fiú nagyon bizakodó volt, tudta magáról az erősségeit, és ráadásul ismerte az öccsét. Úgy is ő fog nyerni, csak ez a gondolat visszhangzott a fiatal fejében. Bálintnak semmi esélye ellene, ebben biztos volt.
Bálint eközben elérkezett egy fákkal körülvett házhoz, messziről egy normális háznak tűnhetett, de ahogy az ifjú egyre közelebb ért, felfedezte, hogy ez a ház bizony nem átlagos. Az egész épület cukorból állt össze, a fiúnak összefutott a nyál a szájában ezt látva. A fiatalemberünk óvatosan megközelítette a cukorházat, de mielőtt ráléphetett volna a verandára, az ajtó hangosan nyikorogva kinyílt. Sötétség honolt bent, főhősünk óvatosan közelítette meg a marcipánból készült ajtót. Hiába látszott a házon, hogy barátságos kiskunyhó, a sötétség és a hirtelen lehűlt levegő nem erről árulkodott. Bálint tudta, hogy el kéne tűnnie onnan, de valami hívogatta. Átlépve a küszöbön, hirtelen világosság gyúlt, no nem a fiatalember fejében, hanem a házban. A belső tér nagyon eltért a kint látottaktól. Átlagos nappaliba csöppent, fabútorokkal körülvéve. Egy éles nevetés csapott a csendes éjszakába. A fiú olyat ugrott ijedtében, hogy majdnem átesett egy bútordarabon, ami azelőtt nem volt ott. Rémülten zuhant bele a karosszékbe. Meglepve tapasztalta, hogy a végtagjai nem engedelmeskednek neki, és nem tud felállni a fotelből. A hang egyre erősödött, míg végül meg nem találta a zsákmányát. Legényünk behunyt szemmel várta a sorsát, de az nem jött el. Helyette egy lány kuncogását hallotta, és lassan kinyitotta látószerveit. Kettő barna színű szempár nézett rá vissza. A fiú magában megállapította, hogy úgy néz ki, mint egy kis bambi. Aztán továbbvándorolt a lány arcán. Elemezte minden porcikáját. A csend kínosan hosszúra nyújt, míg a lány el nem köhintette magát. Furcsa szerzetnek gondolta őt, Bálint úgy érezte, hogy ez a lány más, mint akikkel találkozott. Persze, ezt nem rossz értelemben gondolta. A lánynak barna hosszú haja volt, orcáin szeplők éktelenkedtek, vékony alkatúnak tűnt, bár a sok gúnya miatt nem látta tisztán. Arra eszmélt fel, hogy a lány kérdezett valamit tőle, de a fiú szokás szerint elbambult. Mint kiderült, a lány csak a nevét szerette volna kideríteni, és hogy egy magafajta, miért jött a tiltott erdőbe.
– Tiltott erdő? – kérdezi magában az ifjú – Ennyire elkalandozott volna, hogy észre sem vette, hogy a tiltott övezetbe ment?
Bálint aggodalma ismét utat tört magának. Hisz mi lesz vele? Édesanyja annyi rossz dolgot mesélt arról az átkozott erdőről, hogy a fiú még csak a közelébe sem sétált. Egészen idáig. A fejében csak úgy cikáztak a gondolatok, egészen addig, míg a fiatal lányka ismét el nem köhintette magát, hisz annyira sokként érte az iménti felfedezése, hogy elfelejtett válaszolni a lánynak. Dadogva nyögte ki a nevét, mire a leányzó ismét elmosolyodva ő is bemutatkozott. Mint kiderült, Esthajnalnak hívják, amin Bálint nem kicsit lepődött meg. Miért neveznének el valakit Esthajnalnak, hiszen az nem is név. A főszereplőnk nem tudott ezen sem túl sokáig töprengeni, a hölgyemény segített neki felállni a fotelból, és elkormányozta egészen a konyháig. Leültette egy székre. és nekiállt valamit kotyvasztani. Szegény Bálint! Még azt sem sikerült felfognia, hogy a tiltott erdőbe keveredett, erre itt ez a lányka, aki témáról témára csapong, és megállás nélkül csak beszél. Megpróbált szóhoz jutni, kevés sikerrel. A fiatalember, hogy végre szót kapjon, felállt és összeütötte hatalmas lapátkezeit. Erre a leányka abbahagyta a beszédet, sőt az éppen végzett tevékenységét is, és kérdőn nézett a hercegre. Nem is várt tovább, azonnal belekezdett a beszédébe, mielőtt a leányka megint elkezdené az üres fecsegését. A hercegünk nem tehetett mást, beavatta Esthajnalt a történetébe, hogy kicsoda ő, hogy miért van itt, és hogy mi a küldetése. A virág nevű lányka csendben hallgatta, és mikor a fiú befejezte a történetet, halkan megkérdezte tőle a legfontosabb kérdést, amire már előre tudta a választ, de azért, hogy megbizonyosodjon az igazáról, feltette a rettegett kérdést.
– Miért vállaltad el ezt a feladatot, ha nem akarsz király lenni? – nézett rá bambi szemeivel, és várta a választ. A fiú erre nem is tudott mit mondani, csak tátogott, mint egy hal. Hosszú és kínos csend után a fiú ezt felelte fancsali képpel: Csak be akartam bizonyítani, hogy én is érek valamit.
Hajnal megsajnálta a fiút, hisz ő maga is tudja, milyen valaki árnyékában élni. Ott, a herceg mellette ülve megfogadta, hogy bármi történjék is, akár így akár úgy, de segít megvalósítani ennek az összetört fiúnak az álmát. Lassan alvásra hajtották a fejüket, s másnap a nap sugarai keltették őket.
Esthajnal fejében már megfogant a nagy és zseniális terv. Hajnal nem akarta beavatni Bálintot az ő történetébe, még nem állt készen arra. A herceg csak egy egyszerű halandó volt, míg a leányka egy nyári tündér. Ő is egy királyi sarj, sőt, őt akarták megkoronázni királynénak, de sajnos a tündérek nagyon régimódiak. A törvényük kimondja, hogy egy lány nem uralkodhat egyedül egy egész ország felett. Hozzá akarták adni egy bizonyos Ernő nevezetű tündérhez, de ő még nem érezte készen magát egy házasságra, főleg egy kényszerházasságra nem. Kis híján majdnem elájult, mikor azt hitte, hogy Bálint rájött, hogy kicsoda ő, a nevét hallva. De szerencséjére, fogalma sem volt, és ahogy egyre többet beszéltek, rájött, hogy nem tudja, mik zajlanak a világban. Fogalma sem volt a természetfeletti dolgokról. Pedig ő úgy hitte, az emberek királyi családja tisztában van a falakon túli világokról is. Egy része örült neki, így nem kell egy bizonyos szerepet játszania. A másik része viszont tele volt bűntudattal, hisz hiába adhatta volna önmagát a herceg előtt, aki semmit nem tudott az előző életéről, ő maga tudta a legjobban, hogy a titkok előbb utóbb kiderülnek, és ha kiderül nagy bajban lesz ám ő. Maga sem értette, hogy miért kockáztatja a szabadságát egy holmi emberért. Mert bizony, ha az apukája katonái rátalálnak, visszacipelik a birodalomba, s tömlöcbe vetik az esküvője napjáig. Nem maradt más választása, legalábbis ő így gondolta, hazudnia kellett a hercegnek. Nem tudhatja meg, hogy ki ő, már csak azért is, mert hiába kevés időt töltöttek együtt, a fiú kezdett neki egyre fontosabbá válni, és ez megrémisztette.
Bálint örült, hogy lesz egy társa a feladatban, főleg, hogy tudta, Hajnal elég jól kiismeri magát az erdőben. Néha eszébe jutottak olyan kérdések, mint például, hogy honnan ilyen jól tájékozott, hogy miért él kint az erdő közepén. Számtalan kérdése lenne a fiatal lányhoz, de akárhányszor megpróbálta rávezetni az ő múltjára, csak vetített. Nem akarta erőltetni, így ráhagyta. Elindultak a kiskunyhótól, a herceg csak követte a leányt, nem tudta hova tartanak, de azt viszont tudta, hogy a lányban valamiért vakon megbízna. Egyszer csak egy tóhoz értek, nem értette az egészet, így az ifjú várt, hogy mi fog történni. A lány csak felemelte a kezét és a tó túloldalára mutatott. A tó másik felén egy óriási kastély állt, Bálint csak tátotta a száját, látott már kastélyt, hisz abban nőtt fel, de ehhez hasonlót még sosem látott. A kastély színpompás volt, egyszerűen nem talált rá szavakat. A közelükben volt egy híd is, amin átlépkedtek, mikor hallották, hogy valaki közeledik, gyorsan egy bokor mögé ugrottak, s várták, hogy az arra járok, mielőbb elmenjenek mellettük, aztán folytatták az utat a tündérkastély felé. Esthajnal arra számított, hogy őrök fognak ott állni, de nem álltak, gyanúsan közelítette meg a kaput Bálinttal együtt. Lassan lépkedtek egymás mellett, az egész hely kihalt volt. Hajnal fejébe bevillant egy sötét gondolat, de gyorsan elhessegette.
Bálint eközben egy hangot hallott meg, olyan volt mintha a fejében szólalt volna meg az a bizonyos hang. Nem vette észre, hogy oly annyira kereste a hang tulajdonosát, hogy a leányt nem látta sehol. Nem tudott volna visszafordulni, ezért folytatta útját a sötét folyosón. Egyszer csak egy üvegajtóhoz ért, a kilincsét lenyomva lassan kinyitotta, és ma már másodjára nem hitt a szemének. Ugyanis egy virág volt bent, de nem akármilyen virág. Hisz ez az a bizonyos Esthajnal nevű virág – ámult a herceg. Bálint csodálkozva közeledett a virág felé. Nem hitt a szerencséjének, hisz akkor ő nyerte a versenyt. Vagyis nem teljesen, mert ezt a virágot bizony el kéne juttatni a királyságba. De a fiúnak valami feltűnt, hisz ez túl könnyű volt, biztos van valamilyen turpisság. Nem foglalkozott vele, levette a virágot, de ekkor mintha a föld megremegett volna, elkezdett szétesni az egész palota. Bálint jajveszékelve futott oda, ahol bejött, de rájött, hogy Hajnal bizony nincs vele. Nem hagyhatta ott egyetlen barátját, így visszarohanva kezdte ordítani a lány nevét. Bálint a füst miatt nem látott semmit, hirtelen nekiütközött egy aprócska testnek, aminek furcsa lepkeszárnyak voltak a hátán. Nem volt ideje gondolkodni ezen, megfogva a tündér kezét, kezdte kifelé húzni. Épp, hogy sikerült kiérniük, a kastély a hátuk mögött összezuhant. A fiú, ránézett a tündérre, és eltátotta a száját.
Hajnal biztos volt benne, hogy Bálint meg fogja utálni egy életre, már várta az ordítozást lehajtott fejjel. De ez nem következett be, e helyett a herceg elkezdett röhögni, annyira nevetett, hogy már a könnye is kicsordult. A leány nem tudta, hogy mi történik, csak várt csendben. Mikor a fiatalember kacaja elhalkult, ránézett a barátjára, nem mondott semmit, csak odament és megölelte. Szavak nélkül is tudta a tündér, hogy megbocsájtást nyert. Hajnal csak most vette észre a titokzatos virágot. Ő is elámult szépségén, lassan és óvatosan a kezébe fogta, és elindultak vissza oda, ahol minden kezdődött, az emberek kastélyába.
Az ifjú csodálkozott, hogy ilyen hamar odaértek. A kastélyba belépve rögtön a testvérét kezdte keresni, akit rögtön meg is talált. Amikor borostyánzöld színű szeme találkozott a fivére jeges tekintetével, belé fagyott a szó. Megrémült e látványtól, és nem tudta, hogy mihez kezdjen. Sosem volt jó a kapcsolatuk, de borzalmasnak sem mondta volna. Soma tekintete a lányra tévedt, elemezte porcikáját, s mintha felismerést látott volna kék szemében. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is el. Csak utána nézett a lány kezében tartott kis növényre. Megrémült, hisz tudta, hogy ez mit jelent. Elbukott, amiért oly soká dolgozott, az mind semmibe vész. Ez a kiscsaj és a fivére hiába –füstölgött tovább.
A király is alaposan megnézte a lányt, hogy milyen jövevény, hiszen szárnyai voltak, ami valljuk be, nem éppen hétköznapi látvány. De mikor ő is megpillantotta a verseny tárgyát, felcsillantak a szemei. Odasietett a lányhoz, a fivéreket majdnem felborítva, és ő is kezébe vette a növényt. Forgatta, vizsgálgatta, míg egyszer csak ki nem jelentette: Gratulálok Bálint, megnyerted a versenyt, te vagy a trónörökös.
Esthajnal boldogan szökdécselt oda az új királyhoz, és szorosan megölelte. A fiú egy kis fáziskéséssel, de viszonozta ezt a gesztust. Hajnal kissé csodálkozott, hogy nem vették észre a szárnyát. Vagy netán észrevették volna, csak tudták, hogy mi ő? A lány érezte, hogy erre majd később fog választ kapni, addig is örült Bálinttal együtt, míg Soma kikelt magából.
Somát tömlöcbe vetették a viselkedése miatt, Bálint pedig átvette a trónt az apukájától. Ami pedig engem illet, sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok. Az életemet egyhangúan tengettem, menekülve. Míg nem találkoztam Bálinttal.
Hogy mi történt a szüleimmel? Nos, azt is elmesélem, de nem most és nem itt. Talán egy másik történetben. Ez a történet rólunk szól, a kótyonfitty hercegről és a számkivetett tündérről. Úgy érzem, hogy a mi történetünk még csak most kezdődött el…
Iskola: Piarista Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda Mosonmagyaróvár
Osztály: 10.
Felkészítő tanár: Stipkovitsné Katona Ágnes
Olvasd el a többi beküldött alkotást is!
