NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Dombóvári Nándor: Nicolas csodája
Előjáték
A Nap szorgosan emelkedett, a madarak pedig hangosan csiviteltek Párizs utcáin. Az utcákon nagy forgatag
nyüzsgött, fiatalok, idősek, franciák és turisták egyaránt. Nicolas Depen is köztük volt, céltudatosan, mégis nyugodtan, boldogan ment az utcán, a Pont Neuf-on át, egyenesen a Paris Sciences et Lettres Egyetemig. Jóvágású, magas, fiatal férfi volt, nem több huszonhat évesnél. Faluban nevelkedett, átlagos családban. Apja közgazdásznak szánta, és Nicolasnak nem is jutott eszébe más lehetőség. Bár jól érezte magát a falujában, Moncontour-ban is, Nicolas mégis boldog volt, hogy pár hete Párizsba költözhetett, és egyetemre járhat. Ez lesz az első napja az egyetemen és már nagyon várja. Nem tudja, hogy mire számítson, és amire számít, arra miért számítson. Végül nagy levegőt vesz, és lenyomja az egyetem ajtaján a hatalmas rézkilincset.
Első felvonás
Három hónap telt el azóta, hogy Nicolas először lenyomta az egyetem ajtajának hatalmas rézkilincsét, és azóta az élete teljesen megváltozott. Megismerkedett egy Lucy nevű lánnyal az egyetemen, akivel járni kezdett, illetve megismerkedett egy hét fős társasággal az egyetemtől pár utcányira lévő külvárosi “Jóreménység kocsmában”, ahol a benne felgyülemlő gőzt adta le egy kis kesernyés párizsi vörösbor segítségével. Mert bár aktív társasági életet élt, és Párizs gyönyörű volt, a tananyagot utálta. Pontosabban nem magát a tananyagot utálta, mert azt nem is értette, viszont azt igen, hogyha értené a tananyagot, ugyanúgy utálná. Úgy érezte, hogy amire egész eddigi életében készült, nem megfelelő a számára. Túlságosan kötött, túlzottan monoton. Valami olyat keresett, amiben talál szenvedélyt és rejtélyt, de olyat nem talált. Éppen egy pohár vízzel hígított bort, vagy már inkább borral édesített vizet ivott a Jóreménység kocsma pultja előtt, amikor találkozott egy vele egykorú fiatalemberrel. Az ifjút Peternek hívták és komolyzenét tanult. Később rendszeresen találkoztak a kocsmában, és egyre többet beszélgettek. Peter miatt gyakran szóba jött a zene, amivel kapcsolatban Nicolas sokat értetlenkedett. A falujában ugyan hallott falunapokon mulatós zenét és muzsikát, de az távol állt tőle. Egyszer megkérte a barátját, hogy zongorázzon neki egy keveset. Peter Nicolas kérésére elvitte ő a házába. A ház tulajdonképpen egy kis lakás volt a külvárosában, de Peter láthatóan jól érezte itt magát. A zongora a nappaliban volt. Peter leült mellé és játszott egy szonettet. Nicolas számára ez felemelő élmény volt. A szonett első pár másodpercében egy furcsa érzés fogta el. Egyszerre érezte magát különösen, másrészt pedig úgy, mintha visszatalált volna a belső énjéhez. Ahogy sorra jöttek a hangok, s Peter sorra nyomta a billentyűket, Nicolas egyre inkább elmélyült a gondolataiban. Ez az érzés egyszerre volt megnyugtató, de egyben bizarr is Nicolas számára. Mire Peter végzett a szonettel és lenyomata az utolsó billentyűt, Nicolas énjének állóvize teljesen felkavarodott.
-Játszd le még egyszer!
Csak ennyit bírt mondani, amikor az elvont gondolatokból visszatért a valódi világba.
Második felvonás
Hetek teltek el Peter szonettje után, azonban Nicolas még mindig nem tért magához. Az a zongorajáték hatalmas űrt hagyott benne. Nem talált semmiben sem örömet, ellenben egyre nagyobb vágyakozást érzett, hogy újból hallja a zenét. A tanulásra fele annyi időt sem fordított, mint eddig, folyton csak a szonett dallamát játszotta le a fejében, újból s újból, míg végül Peter ajánlására elment egy operaestre. Alig várta, hogy végezzen az egyetemen, majd határozottan és izgatottan elindult az Operaházba. Helyet foglalt a bal oldal negyedik sorának hatos székében, majd komolyan s egyben izgatottan várta, hogy kezdődjön az előadás. Még sosem járt operában. Hirtelen lekapcsolták a fényeket, egyedül a színpad maradt megvilágítva. A színpadon számos hangszer és zenész volt, középen pedig egy magas nő állt. Nicolas izgatottan figyelt. A zene hirtelen elkezdődött. Először a fúvósok zenéltek, majd csatlakoztak a vonósok. Szép lassú dallamot adtak elő, barokk stílusút. Nicolas fellélegzett, arcán izzadságcseppek jelentek meg. Feszült volt, de közben elfogta az a furcsa érzés, ami Peter szonettjénél. Egyre jobban visszatalál önmagához. És ekkor felhangzott a női ének. Magas hangon, úgy, hogy az egész terem beleremegett. Az ifjú Nicolast egy új érzés kerítette hatalmába, amit még sosem tapasztalt. Az egész élete lepergett előtte, miközben remegett, izzadt, mégis nyugodt volt. Egy pillanatra elkapta a teljességet és nem akarta elengedni. A nő énekelt, a zongora sírt, a trombita nevetett, Nicolas pedig szorította az érzést, amit nem akart elengedni. Ekkor hirtelen véget ért az előadás. Mindenki felállt és tapsolt. Nicolas felocsúdott, kinyitott a szemét. Teljesen leizzadt, az első pár másodpercben kapkodta a levegőt, ugyanakkor hatalmas boldogság töltötte el.
Harmadik felvonás
Nicolas az operából rohant hazáig. Végül megérkezett a kis panellakásba, ahol élt. Felrohant a lépcsőn, fel a harmadik emeletre, a négyes szobáig, majd előkapta zsebéből a kulcsot és bement a lakásába. Hogy mégis miért rohant ennyire? Az érzés miatt. Meg akarta érteni, hogy miért reagált ilyen furcsán mind a szonettre, mind pedig az operára. Csak kavarognak benne a gondolatok, az érzések és az emlékek. Ilyen állapotban nem tudott nyugodtan sétálni. Ilyen állapotban csak futni tudott, el a nagy messzeségbe, pontosabban most a lakásába. Amikor beért a lakásba, becsapta az ajtót és nekidőlt. A futás jót tett neki, nyugodtabban vette a levegőt. Valaminek lennie kell. Valami oka van annak, hogy így reagált. Amikor meghallotta a zenét, úgy érezte, hogy visszatalált a gyökereihez. Úgy érezte, hogy amíg a zene szól, biztonságban van, és nem kell semmitől sem tartania. Hol tapasztalhatott még ilyet? És Nicolasnak hirtelen bevillant egy emlék. Egy emlék, melyre hosszú idő óta most emlékezett először, mégis olyan egyszerű és természetes emlék volt, mintha már százszor lejátszotta volna a fejében vagy az álmában. Az emlékben édesanyja karjában ült, aki betegségben hunyt el, amikor Nicolas két éves volt. Nem is emlékezett az anyja arcára, viszont most ez az emlék hirtelen előtört. Nicolas apja felesége halála után elégette azt a zongorát, amivel az anya játszott, és szinte soha nem beszélt a feleségéről. Nemcsak az édesanyja emlékétől, de a zenétől is óvta Nicolast, hiszen úgy gondolta, hogy az a fiút ez anyjára emlékeztetné. Viszont egy édesanyát nem lehet elfelejteni. Nicolas perceken keresztül csak boldogan meredt maga elé. Arcán örömkönnyek jelentek meg, és arra az apró emlékre gondolt. Pár perc múlva felállt és a szekrényhez lépett. Kinyitotta és kikotorta a szekrény mélyében található magnót. Az asztalra tette, leporolta, majd még mélyebbre nyúlt. Végre megtalálta, amit keresett: egy cd-t. Ez a magnó és ez a lemez volt az öröksége az anyukájától, amit a 18. születésnapján kapott meg, csodával határos módon az édesapjától. Bár a 18. születésnapja régen elmúlt, Nicolas még sosem használta sem a magnót, sem pedig a lemezt. Mindig volt valami kifogása: inkább tanul, zavarná a szomszédokat, a magnó már úgysem működik, stb.
Viszont az igazi ok az volt, hogy félt. Úgy érezte, nem áll rá készen.
-Most már nem félek. – mondta, s betette a lemezt a magnóba. A magnóból magas, női hang szólt, melyet zongoraszó kísért.
A felvételen édesanyja énekelt, akit apja kísért zongorával. Ekkor még Nicolas meg sem született, és az apja sem volt még megkeseredve. Még hitt a csodákban…
Nicolas beült a fotelba és hallgatta a zenét. Érezte, ahogy visszatér édesanyja karjaiba. Végre értelmet nyert minden. A szobába bevilágított az Esthajnalcsillag fénye, miközben a zene csak szólt tovább, s az ifjú Nicolas újból érezte a világ legboldogabb érzését.
Utójáték:
A felismerést követően Nicolas Depen otthagyta az egyetemet és Peterhez csatlakozva ő is komolyzenét tanult. A diploma megszerzését követően Lucyvel családot alapított Párizsban. Később Nicolas apja is ideköltözött, egyrészt azért, hogy gyakrabban láthassa az unokáit, másrészt pedig, hogy segítsen fiának és Peternek létrehozni saját zeneakadémiájukat. Nicolas egész hátralévő életében azon dolgozott, hogy minél több embernek adja át a zene varázsát.
Iskola: Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szathmáry Kollégium, Hódmezővásárhely
Osztály: 6.
Felkészítő tanár: Prikler Ágnes
Olvasd el itt a többi beküldött alkotást is!
