NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Szarvas Gergő: Kótyonfitty
Egy szép napon Rigószigeten, a madarak titkos világában, ahova ember sohasem tehette be a lábát, az legnagyobb
fészekben apró rigótojások kezdtek repedezni. Lassan kibújtak a fiókák a tojásokból. A rigópár nagyon büszke volt az újszülött fiókákra, gyönyörűek voltak. Már csak egy tojás volt olyan mozdulatlan, mintha senki sem lakna benne. Telt- múlt az idő, már egy hete várták, hogy kikeljen az utolsó fióka is, és a szülők kezdték feladni a reményt, míg végül a harmadik héten kibújt az utolsó madárka is. A szülők akkor már három hete énekórákat adtak a többieknek. Nagyon jól haladtak, már a repülés elméleteit is elsajátították. Csak a mi kis rigónk ült szótlanul a fészek szélén, mert az egészből nem értett semmit. Nem értette meg a szülei és a testvérei füttyét, énekelni picit sem tudott, mert le volt maradva a többiektől, így csak ült egész nap egyedül a fészekben, és egyre magányosabb lett. Repülni sem tanult meg, mert már sem akart vele foglalkozni, csak a szülei etették. A többi rigó emiatt hónapokon keresztül piszkálta, csúfolta és csipkedte. Még az esti, közös összebújós alvásból is kitúrták. A kis rigó sokat sírt emiatt. Éjszakánként arról álmodott a fészek legszélén, hogy van egy barátja. Egy nyári napon a szülők elhatározták, hogy elviszik őt a bölcs rigók tanácsához, és ők majd megmondják, hogy mi legyen vele. Rövid tanácskozás után a legöregebb rigó megszólalt:
– Kedves szülők! Arra a döntésre jutottunk, hogy a gyerek felnevelése lehetetlen feladat, túl sok energiát igényel, ezért száműzzük Rigószigetről. Vigyétek el őt Rigószigetről, és hagyjátok magára. Az a rigó, amelyik sem énekelni, sem repülni nem tud, annak sosem lesz barátja és sosem fog tudni magáról gondoskodni, az ilyen kis kótyonfittyeknek nincs helye köztünk. – mondta.
– Kótyonfitty, kótyonfitty! – csúfolták a rigók, és még jól meg is csipkedték.
Másnap a szülők megfogták a kicsit, elvitték jó messzire, elbúcsúztak tőle és magára hagyták. Éhezett, fázott, szegény kis rigó, már majdnem meghalt, mikor meglátott a földön egy rózsaszín tekergő kukacot. Eszébe jutott, hogy ez pont olyan, mint amivel az anyja etette, ezért elkapta, megette, nagyon ízlett neki. Egy pocsolyából ivott egy kis vizet, és már jól is érezte magát. Elindult, hogy valamilyen menedéket keressen magának. Ám ekkor furcsa neszt hallott a háta mögül. Megfordult és majdnem megállt a szívverése, mert meglátott egy rókát. Ijedtében futni kezdett, és közben gyorsan csapkodott a szárnyaival. Egyszer csak azt érezte, hogy a lábai egyre könnyebbek, már alig érnek le a földre, és pár méter után felemelkedett. Egyre magasabbra emelkedett, már fentről látta a rókát, amikor észrevett egy üres fészket egy fa tetején. Fáradtan rárepült, megpihent, és próbált elaludni, de nem tudott. Hiányoztak neki a testvérei és a szülei. Már leszállt az éjszaka, és ő még mindig csak ült a fészekben és a csillagokat bámulta. Egyszer csak csilingelő, kedves hangot hallott.
– Miért nem alszol Kótyonfitty?
– Ki beszél? – kérdezte ijedten a rigó.
– Nézz fel az égre, itt vagyok, pont fölötted. Én vagyok a legfényesebb csillag, látsz már? Esthajnal vagyok.
– És honnan tudsz te rigónyelven?
– Csillag vagyok, én minden nyelven beszélek. De engem csak az ért, aki magányos, akinek nyitott és tiszta a szíve.
Aznap este Kótyonfitty és Esthajnal sokat beszélgettek, a rigót ébren érte a hajnal.
– Mennem kell, a csillagok csak este vannak fent, de ha lemegy a nap visszatérek, mert szeretnék még veled beszélgetni. Este találkozunk! – búcsúzott Esthajnal. Kótyonfittynek attól a naptól teljesen megváltozott a napirendje. Reggel aludt, este pedig Esthajnallal beszélgetett. Esthajnal sokat mesélt neki a világról, az univerzumról, de Kótyonfitty a legjobban azt szerette, amikor Afrikáról és a költözőmadarakról mesélt. Mióta először hallott róla Esthajnaltól, azóta el akart oda menni. Végül megkérdezte:
– Mondd csak Esthajnal, Afrika nagyon messze van? Oda el tudnék repülni én is?
– Neked nagyon messze, oda csak a költözőmadarak jutnak el, de azok sokkal nagyobbak nálad, sokkal többet tudnak repülni. Nagyon sokat kellene gyakorolnod, hogy sikerüljön. Ha akarod, segíthetek.
– Meg tudom csinálni, csak akarni kell! Rengeteget fogok edzeni! – kiáltotta Kótyonfitty, és dalolni kezdett.
Innentől fogva minden éjszakát repüléssel töltött. Az első napokban csak tíz kilométert, aztán ötvenet, és nyár végére már száz kilométert is le tudott egyvégtében repülni. Esthajnal bíztatta, mikor elfogyott a levegője, akkor is, mikor az eső eláztatta a tollait és akkor is, mikor már alig bírta mozgatni a fáradtságtól a szárnyait.
– Azt hiszem, készen állok. - mondta egy nap Kótyonfitty. Kitárta a szárnyait, és az esti szélre bízta magát. Ráfeküdt egy erős széllökésre, és hagyta, hogy az sodorja őt az éjszakában. Egész éjjel repült, és beszélgetett Esthajnallal, csak mikor feljött a nap, akkor állt meg. Bogarászott egy kicsit, és amikor jóllakott, álomra hajtotta a fejét. Repült északi és déli szélben, repült viharban és esőben, és ha már elfáradt, akkor Esthajnal biztatta, tartotta benne az erőt. Gyönyörű dolgokat látott útközben. Látta a piramisokat és rengeteg természet és ember alkotta csodát. Egy hónapig megállás nélkül utazott, míg végül elérte Afrikát.
– Megérkeztél, Kótyonfitty. Teljesült az álmod. – örvendezett Esthajnal.
– Igen, és teljesült a legnagyobb álmom is. – mondta Kótyonfitty. Már van barátom, nem vagyok magányos!
Iskola: Árpád Vezér Általános Iskola Debrecen
Osztály: 5.
Olvasd el itt a többi beküldött alkotást is!
