NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Kirch Boróka: Esthajnal és Deodát
-Te bolond gyermek! Mégis hogy lehetnél szerelmes egy csillagba? -kérdezte szörnyülködve a nagypapa. A kisfiú
pedig csak mosolyogva ezt válaszolta;
-Ő, nem csupán egy csillag. Ő az esthajnalcsillag, ki legelsőként ragyog fel az égbolton.-mondta kuncogva. Fejét az ablakon dugta ki, hogy még közelebbről és tisztábban láthassa az ő szeretett csillagát. Más gyermekek ilyenkor este meséket néznek, vagy játszanak, ám a mi főszereplőnk, egy ragyogó égitesttel tölti az estéit. Az öregúr megrázta a fejét. A lányára emlékeztette, hiszen pontosan ugyan olyan álmodozó a kis fú. Sose értette meg a lányát, ami akkor nem is zavarta, de aggódott az egyetlen unokájáért.
-Nézd Papa! Rám pislogott -kiáltotta lelkesen „Egy fiú mégis hogy képes ilyenekre gondolni?” Jegyezte meg magában a nagypapa. Mélyen legbelül viszont örült, hogy boldog a kis unokája. A gyermek mosolya ragyogta be az egész szobát és talán még a nagypapa kitartó szívét is. Szemei félholdalakúra húzódtak és a kinti sötét éjjelben is a szemeiben ragyogott a fényes, csillagos ég. Apró édes kacajok hallatszódtak a piciny házából, melyek tulajdonosa volt a szerelmes poronty. Minden egyes pillanatban felzendült a nevetés, mikor az esthajnal pislákolt, pontosabban pislogott. Ugyanis pislogni, csak élő és érzelmes lény tud. A piciny fiúcska arcára kiszökött a pír is ilyen alkalmakkor. Ő igazán úgy érezte, hogy szerelmes. Minden este arra várt, hogy megpillanthassa, gyönyörködhessen benne, és hogy sokszor rápislogjon. Ettől úgy érezte, hogy kommunikál is vele az esthajnal. Vonzotta őt, főleg olyan ritka alkalmakkor, mikor a csillag mögött egy árnyékot vélt felfedezni. Egy kislány árnyékát. Göndör haja volt neki és egészen a bokájáig ért. Ezt a rakoncátlan hajviseletet mindig is vörösként képzelte el, hiszen szerette ezt a színt, ez volt anyukája kedvenc színe. Szemeit sötétbarnának gondolta. Olyan sötéten, hogy nehezen lehessen megtalálni benne a pupilláit. Az titokzatos lenne, mint amilyen ő maga, az esthajnalcsillag is most.
-Deo! Itt az idő lefeküdni-szólt az öregúr és kedvesen megsimogatta a kisfiú buksiját. A kisfiú szerette, hogy becézték őt a nagyszülei, Az apukája folyton a teljes nevén szólította, így nem érezte magát olyan közel hozzá. Igaz, alig látja itthon, hiszen rengeteget dolgozik.
-Rendben papa-bólintott, majd egy utolsó pillantást vetett Esthajnalra.
-Jó éjt csillagom-mosolygott kedvesen rá. A nagypapája megviselt kezébe rejtette a sajátját, amit meg is simogatott, hátha kisimul tőle a bőre. Ám ez sose történt meg, mégis az egyik legbiztonságosabb dolog volt az életébe. Nagypapa vigyázó kezei. A szobájába beérve a nagymama az utolsó simításokat végezte el az unoka ágyán. Szívmelengető mosollyal köszöntötte férjét és unokáját, aminek Deodát nem tudott ellen állni. Rögtön futni kezdett a nagymama felé, hogy egy szoros ölelésbe vonhassa. Az öreghölgy szinte azonnal körbe is zárta őt.
-Képzeld! Ma többször is rám kacsintott. Biztos már jobban kedvel engem-mesélte izgatottan.
-Biztos félénk volt eddig-mondta kedvesen, majd óvatosan az ágyba helyezte a gyermeket.
-Most már ideje aludni Deo -puszilta arcon a mama. A fiúcska nem ellenkezett, sose volt szófogadatlan, mindig hallgatott a nagyszüleire és az apukájára. Miután elköszöntek a nagyszülők, a kisfiú az ablakot figyelte. Reménykedett, hogy egyszer talán megpillanthatja emberi alakban az Esthajnalt, kire szerelmes tekintettel nézett minden este.
༺ 7 évvel később ༻
A hópelyhek óvatosan szállingóztak ide-oda az ablaka előtt. A serdülő fiú köszöntötte az összes hópelyhet, kik az ablak párkányára érkeztek. „Szerbusz! Oh és neked is, szia! Üdvözlöm hölgyem. Szép a ruhája asszonyom. Tetszik az öltönye uram.” és ehhez hasonló kifejezésekkel üdvözölte őket. Szívesebben maradt volna itthon továbbra is, mert nagyon fáradt volt. Az este túl sokáig leste a csillagát és beszélt hozzá halkan, nehogy valaki meghallhassa a beszélgetésük. Egy pár éve vált szokásává beszélgetni a szerelmével, mert igen, ő még mindig szerelmes az Esthajnalba. Azt a ruhát vette fel, amit már tegnap előkészített a csillaga segítségével. Mindig a csillag felé mutatta a ruhákat és amelyikre rápislogott, az lett a kiválasztott ruhadarab. Így esett a választás egy kissé elnyűtt fehér pólóra. Kidobni nem akarta, hiszen ez a kedvenc pólója volt. A különlegessége, hogy a fehér pólón egy halvány sötétebb árnyalatú csillag volt. Ez egy titok, amiről csak ő tudott. Legalábbis Deo mindig is reménykedett ebben. Egyszer csak kopogás ütötte meg a fülét.
-Deodát? Fenn vagy már?-érkezett a kérdés az apjától. A fiú elhúzta a száját. Még most se szereti, hogy a teljes nevén szólítja.
-Igen apa, fenn vagyok-válaszolta miközben a zokniját húzta fel magára. Válasz helyett, már csak elmenő lépteket hallott. „Talán még a reggelinél láthatom” gondolta magában, egy kis biztatásként. Amint kilépett a szobájából, egyenes a konyhába indult, hogy energia gyűjtés céljából elfogyaszthassa a nagymama által készített reggelit. Nagypapa is odabenn ült és már jóízűen eszegette a zöldséges rántottát.
-Jó reggelt!-köszönt a nagyszüleinek mosolyogva.
-Neked is Deo, gyere egyél szépen!-tette le a rántottát a fiú elé a mama.
-Édesapa elment már?-kérdezte szomorkásan.
– Igen, már elment-válaszolta az öregúr egy nagy nyelés után. Deo bánatosan lehajtotta a fejét. Alig látja az apukáját és talán nem túl férfias, de hiányolja a szülőjét.
-Ne szomorkodj miatta. Tudod, hogy sokat dolgozik-mondta a nagymama kedvesen és megsimogatta a fiúcska hátát. Válaszul a fiú csak bólintott.
Miután befejezte a reggelit, elindult az iskolájába. Az úton a felhőket figyelte. Napközbe szerette őket, este viszont ki nem állhatta őket. Olyankor eltakarták a csillagokat. Még az ő csillagát is. Most viszont kedvére kereshet olyan felhőket, amelyek alakjai emlékeztetik őt valamire. Egy kis keresgélés után talált is egyet. „Egy porszívózó sárkány” Kuncogott magában. Igazán viccesnek találta ezt a felhő képzetet. Egyszer csak, az egyik felhő versenyre hívta ki őt. Sebesen szelte az utat a többi felhő közt, Deo pedig ki nem hagyhatta a verseny lehetőségét. Mosolyogva futott a szokatlan felhő után. Addig szaladt, míg valakinek neki ment. Rögtön aggódni kezdett a fiú és esedezni kezdett.
-Sajnálom, igazán sajnálom, nem volt szándékos. Én igazán nem…-mondogatta lehajtott fejjel.
-Semmi gond Deo-kuncogta egy (a fiú számára) ismeretlen hangú lányka. Deo szinte rögtön felkapta a fejét a lepettségtől. Ám mikor megpillantotta a lányt, szemei majd kiestek a helyéről. Szakasztott mása volt a lány az elképzelt csillagának. Hirtelen forogni kezdett vele a világ olyannyira, hogy azt hitte el fog szállni. A vörös bokáig érő göndör haj, a szinte fekete szemek… minden pontosan olyan volt, ahogy azt a fiú elképzelte.
-Te vagy az Esthajnalom?-kérdezte álmélkodva.
-Igen, én vagyok az-bólintott mosolyogva a lány. Deo végig járatta szemeit a lányon. Egy hatalmas és lenge fátyol ruhát viselt, mely olyan hosszú volt, hogy a lábait is eltakarta. Karját átlátszó kendő fedte, ami a kézfeje végén szélesedett.
-Igazán elbűvölő vagy-mondta a fiú továbbra is sokkoltan. A lány (avagy csillag) kissé elvörösödött a bók hallatán.
-Minek köszönhetem, hogy végre láthatlak? Minden este ott voltál velem? Pislogtál rám és meghallgattad, amit meséltem neked?-kérdezte fellelkesülve a fiú. A legboldogabb embernek érezte magát. Sose gondolta volna, hogy egyszer tényleg eljön hozzá a csillaga. Ez egy olyan remény volt a számára, amelyre tudta; „égiekkel játszó csalfa vak remény”. Mégis itt állt előtte és rámosolygott. Beszélt hozzá, hallotta a hangját, amit eddig sose érzékelhetett. Szíve hevesen dobogott. Össze kellet szorítania a szíve felett a pólóját, mintha az segítene lecsillapítani a szíve harsogó énekét.
-Minden este hallgattalak, minden éjszaka vigyáztalak, minden hajnalban fájdalmas búcsút vettem-mondta Esthajnal csillogó szemekkel. Le sem tagadhatná, hogy egy ragyogó égi tünemény, hiszen kész csillagként ragyognak fekete bogárszemei. Deo alig tudta felfogni, hogy mit hallott a lány szájából. Eddig is szeretett, de akkor egyszerűen még többet érzett és meg jobban szeretett. Szinte remegve állt. Azt sem érzékelte, hogy lábai fáznak ebben a nagy hidegben.
-Éveken át szerettelek és reménykedtem, hogy láthatlak egyszer. Az történt velem, ami lehetetlen-térdelt le a csillaga elé. Szemeiben minden tükröződött, minden, amit akkor érzett. A csodálat, a boldogság, a szerelem és a mérhetetlen nyugodtság. Mert nem gyötörte tovább semmi lélekölő gondolat. Megszűntek létezni, egyetlen pillantástól.
-Ne térdelj, mert meg fogsz fázni, kedves-segítette fel a fiút a földről. Cikáztak az érzések és a gondolatok a fejében. Annyi mindent akart kérdezni, tenni, mondani! De olyan zűrzavar keletkezett a fejében, hogy nem tudott megszólalni sem. Csak azt érezte, hogy ő a lehető legszerelmesebb ember.
-Kérlek…mond, hogy ezután már nem hagysz el engem!-nézett reménykedve a csillagára a fiú. Óvatosan fogta meg az esthajnalcsillag kezeit. Megborzongott, hiszen mindkettejük keze hideg volt, mint a jégcsap, mégsem engedték el egymást.
-Nem akarok többet csak pislogni rád-válaszolta határozottan a csillag és szeretetből, a fiú kézfejére simított. Deo szíve már fájdalmasan gyorsan dobogott. Soha nem érzett még ilyen intenzíven.
-Gyere velem. Gyere velem az égre ragyogni!-mondta lelkesen a lány. A fiút, hirtelen elfogta a rettegés. Itt hagyjon mindent és mindenkit? Akik eddig olyan kedvesen bántak vele? Mindennél jobban szeretné szeretni a csillagát, olyan igazán nagyon. De a nagyszülei és az édesapja… Azt akarnák, hogy boldog legyen, nem igaz? Kérdések tömege és a döntésképtelenség ismét elárasztja az elméjét. Kavarog és elveszik minden a fejében. Így, hogy lehetne gondolkodni?
-Igazán szeretsz?-kérdezte a lány nyugodtan. A fiatal úrfi, határozottan bólintott egyet.
-Akkor ne csak távolról szeress-mondta és nyugtatva a szerelmes fiút, óvatosan simogatta a kézfejét. Deo, a főhősünk, már tudja, mit tegyen. A csillagának szavai lenyugtatták őt és képes rendesen gondolkodni. Azt tette, amitől boldog lehet, amitől önmaga lehet és teljes.
Az otthonába betérve, halk beszélgetés csapta meg a fülét. Nem mert megszólalni. Nem mondhatta újra, hogy haza jöttem. Többet nem volt joga ezt mondani. Furcsa módon az apja hangát is meghallotta a nappaliból. Talán, már sosem lesz elég közel az édesapjához.
-Megjöttél Deo? Miért nem szóltál?-kérdezte a nagymama lepetten. A fiú nem szólalt meg. Szomorúan álldogált az ajtóban, ahol mindenki őt figyelte.
-Minden rendben?-kérdezte az apukája aggódva. Ez a kérdés egy ideig még keringett a füle mellett. Hogy válaszolhatna erre? A legboldogabbnak érzi magát és most még sem gondolja úgy. Félt és rettegett a válaszoktól, attól, hogy kiabálni fognak vele. Ő nagyon szereti a családját, de van, amit nem lehet legyőzni.
-Eljött a csillagom-mondta nehézkesen. A nagyszülők lepetten néztek a fiúra, míg az apuka értetlenül pislogott.
-És elmehetek vele fel az égre-mondta egyre félénkebben. Nem érezte, hogy rosszat tett volna, egyszerűen csak hiányolná a családját, még az édesapját is, akivel olyan kevés időt töltött.
-Elmész vele, igaz?-kérdezte a nagymama szomorúan. Deo éppen válaszolt volna, mikor is a nagypapa félbe szakította.
-Mégis hogy tudsz ilyeneket kitalálni? Ne butáskodj és ülj le enni inkább-morgolódott az öregúr. Belül nagyon is rettegett. Nem akarta elveszíteni az unokáját.
-Ez most igaz papa. Látni is fogod, ahogy felmegyek Esthajnallal-mondta lehajtott fejjel.
-Mégis miről beszéltek?-kérdezte az apuka értetlenül.
-A csillag, akibe szerelmes vagyok, eljött értem és elvisz az égre, hogy csillagként tündököljek én is mellette-mondta Deo meglepően nyugodtan. Jól esett neki így kimondani az egészet. Az apuka csak sokkoltan nézett a fiára. Hogy mit gondolhatott, azt már sosem tudhatjuk meg. Esthajnal megjelent az ablaknál és a kezét nyújtotta a fiúnak. A nagymama még utoljára vonta óvó ölelésbe és adott csókot a fiú homlokára. A nagypapa próbált minden rossz érzést leküzdeni magába. Azt akarta, hogy az unokája boldog legyen. Az öregúr csontropogtató öleléssel búcsúzott, de valahogy most ez is jól esett a szerelmes fiúnak.
-Lesz még alkalmunk közelebb kerülni, apa-mosolygott a fiú, majd átölelte. Az ablak felé vette az irányt, ahol élete leggyönyörűbb teremtménye fogadta. Élete legmeghatározóbb és legszebb pillanata volt, ahogy végig nézett a kis családján, majd az új családja felé fordította tekintetét. Úgy érezte, csak most kezd igazán élni. Most él a valóságban és nem egy álomba. Egy valóság, melyben teljesült a lehetetlen. A csillag szállni kezdett az ég felé, szorosan fogva a fiú kezét, hogy nehogy lejtse. A távolodó ablakban még utoljára a nagyapja nézett ki és mosolyogva kiáltotta;
-Pislogj ránk sokszor odafentről!
Iskola: Kökönyösi Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola
Osztály: 11.
Felkészítő tanár: Ignáczné Somogyvári Szilvia
Olvasd el itt a többi beküldött alkotást is!
