Nyugovóra tért a nap, utoljára bepillantott az erdőbe. hol a vadak léptei, mint zeneszó lepték el a tájat. Sápadt köd ivódott a lomha, elnyúlt fák ágai közé. Esőverte vadludak gágogását hozta felém az őszi szél. Én, mint apró gyermek kellő áhítattal hallgattam e csodás zeneszót, melyet azóta sem feledek.
Szüleimtől sokat hallottam a ludak vándorlásáról, édesapám sokat mesélt, mikor az ezer színben pompázó öregtölgyes oltalmában puskájával, és hűséges társával, Bodri kutyával sétálgatott. Jómagam is részese lehettem e csodás látványnak, így hát haza szaladván a szegről leakasztottam a csodatarisznyám, és úgy döntöttem, hogy magam is velük tartok a következő lihogóig. El is indultam vállamon a csodatarisznyával, és kezemben, míg nagyapám által faragott vándorbottal. Jó anyám lágy hangjával utánam szólt.
– Hová ilyen sietősen édes fiam?
– Csak a következő nádasig!
Édesanyám hamvas arcán a mosoly, elhúzódott, mint őszi reggelen az első napsugár. Gyöngéden csak ennyit szólt: az úr kísérje utadat. Visszatartani, á dehogy tartott hisz ő tudta csak igazán hogy, mennyit ér nekem ez az utazás. Elindultam hát a szülői ház oltalma alól. Rohantam hát vissza a vadludakhoz, hol roskadó, öreg fahídon megálltam egy pillanatra, megcsodálni a patakban fodrozódó őszi leveleket. De tudtam, hogy, nem sokáig gyönyörködhetek az ősz varázslatában, hisz a vadludak már indulóban voltak.
Odaérve ijedten látom, hogy a vadludak már a szárnyukat bontogatják, nem telt bele pár pillanat, s már az öreg Mátra felett újra kialakult az a bizonyos V-alak, hisz tudtam, hogy ők Délre tartanak, meleg szívvel búcsút vettem tőlük, reménykedven abban, hogy, tavasszal mikor kikericstől virul a határ, újra láthatom majd őket. Tarisznyámat vállamra csapva, hátat fordítottam a vén Mátrának, s elindultam az apám által gondosan kijelölt ösvényen. Elég későre járt már mikor, valami apró neszre lettem figyelmes a galagonya bokor tövében, félve, de annál nagyobb kíváncsisággal félrehajtottam az avart a botommal. S láss csodát egy törött szárnyú lúd hevert a száraz fűben. Csodatarisznyám előkaptam és gondosan beleigazítottam a vándormadarat, sietve futottam át az öregtölgyesen felverve az éjszakai csöndet! Hogy minél előbb haza vigyem, s jó kezekbe adjam a madarat. Édesanyám intőszava egész úton fülembe csengett, kisházunk elé érvén, reccsen a kapu és azon nyomban nyílik az ajtó. Lámpafénye szűrődik ki a küszöbre s hallom anyám hívó szavát.
– Hát megjöttél lelkem,
– Itt vagyok édesanyám de, nem egyedül jöttem, törött szárnyú lúd van az én csodatarisznyámban.
Édesanyám gondoskodó kezei közé fogván óvatosan, mint egy törékeny kisdedet. Rögvest előkerült a kredenc fiókból a fásli és a nagyolló is. Ennek bizony szárnya törött! Jegyezte meg jó apám, s gyöngéd mozdulattal kötözte át a lúd szárnyát.
Én szótlanul álltam anyám mellett gondosan figyelve az esemény részleteit. Lelkem mélyen tudtam, hogy, sokáig nem marad, hisz szabadnak született s szabad is marad.
Teltek múltak a napok s lekerült a kötés ragyogó nap sugara borította be a tájat, az öreg tölgyes újra a régi színében pompázott, bodzavirágtól fehérlett a határ s puskadörrenése verte fel a kora tavaszi tájat. Aranyló nap sugarán, megérkeztek a vadludak, melynek hangjától melegség töltötte el minden ember szívét. De ez a Baromfi udvarban sem volt kivétel, erőteljes gágogás lepte el a berek, minden zegét – zugát. Az én libám is érezte, hogy itt a búcsú ideje, szárnyait egymás után bontogatni kezdte mintha csak álom lett volna az egész.
Én fájó szívvel könnyes búcsút vettem tőle, és tovaillant a sűrű nádas oltalma közé.
Lelkem mélyén tudtam, hogy nem látjuk már egymást! De bizakodóan álltam a dolgok elé, s reménykedtem benne, hogy sosem felejti el ezt a szerény zsindelytetős házat, mely, ha néha szerény is, de annál nagyobb szeretet lakozik benne.
Párszor még kisétáltam a tóhoz, de gágogás helyett csak a békák szerenádja hallatszott. S hogy ez mind igaz e? Talán majd ősszel, ha útra kelnek kiderül.