NET-PENNA online vers- és meseíró verseny
Ajánló a beérkezett alkotások közül:
Szilágyi Sarolta: A varázstarisznya
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falucska, amiben a Pepita utca 22. házszám alatt lakott Noel az édesanyjával Katával. Anya és fia nagyon szerették egymást, sokat játszottak együtt, bújócskáztak, fociztak, és természetesen a kis autókat, traktorokat se hagyták ki a mókából. Szépen éldegéltek, Kata cukrászként dolgozott, gyönyörű és finom desszerteket készített. Sajnos Noel édesapja egy balesetben nagyon korán elhunyt, amikor a kisfiú még csak kétéves volt. Katának egyedül kellett megbirkózni a gyereknevelés minden gondjával, és mivel minden nap kenyeret kellett tenni az asztalra, így dolgoznia is kellett.
Kezdetben nagyon jól kijöttek egymással. Noel odafigyelt az anyukájára, segített neki, ha kellett. Az óvodában szerzett tudást, tapasztalatot és élményeket szívesen osztotta meg vele. Jókat nevettek tésztagyúrás, vagy akár kertészkedés közben. A fiú szívesen hallgatta esténként anyukája meséit.
Aztán eljött a kilencedik szülinap, és ekkor valami történt. Noel megváltozott. A szobájába behúzódva tanulás helyett, a szülinapjára kapott telefonját nyomkodta. Eszébe se jutott, hogy magától elpakoljon, vagy felmosogasson, esetleg kiszedje a ruhát a szárítóból és persze, hogy szorgalmasan tanuljon. Kata többször figyelmeztette, hogy ha ez így folytatódik annak szankciója lesz.
Egy nap amikor hazatért a munkából betelt a pohár. A konyhaasztal tele volt ételmaradékokkal és koszos tányérokkal, a folyosón az egyik cipő itt a másik ott, a kabát a földön. És belépve Noel szobájába a látvány, ami elé tárult, ahhoz képest a káosz kismiska. A szőnyegen kifli darabkák és a félig kifolyt joghurt keveredett a Lego darabokkal. A szék tele volt a levetett ruhaneműkkel, míg Noel nyugodtan feküdt az ágyában és nyomta a telefonját.
- Ebből elég! – mondta anya.
- Pakolj össze és kezdj el tanulni, holnap dolgozatot írsz matekból! Vagy tudsz mindent?
- Persze hogy tudok! – válaszolta a fiú, és füle botját se mozdítva feküdt tovább az ágyon.
- Azonnal pakolj össze, mert különben el fogom venni a telefonodat és nem kapod vissza csak egy hét múlva!
Minthogy Noel erre sem mozdult meg anyukája kikapta kezéből a telefont és bezárta a kulcsos szekrénybe. Erre a fiú válasza a hiszti volt.
– Ha nem adod vissza akkor világgá megyek!
– Tessék csak nyugodtan! – nyitotta ki előtte az ajtót Kata.
– De várj egy kicsit, hadd pakoljak neked egy kis elemózsiát a kedvenc tarisznyádba!
Kata aznap a kisfia kedvenc sütijét hozta haza a munkahelyéről, a mignont. Becsomagolt hát egy citromosat és egy puncsosat, valamint tett a táskába egy csomag friss pogácsát és egy kulacsba málnaszörpöt.
- Most már mehetsz, aztán vigyázz magadra!
Noel nagyon meglepődött, hogy anyukája ilyen könnyen elengedte, azt hitte, hogy majd megijed és visszaadja a telefont. Szomorúan vette tudomásul, hogy nem így történt és lógó orral útnak indult.
Mikor kilépett a kapun már kavargott benne egy furcsa érzés de nem tudta mi az és inkább nem is gondolt rá. Hisz csak azon járt az agya, hogy édesanyja hogy tudott vele ilyet tenni.
Már megtett egy pár métert, de az árok szélén meglátta a szomszéd kutyáját egy fűzfa alatt pihenni. Úgy gondolta, hogy szegény Picúr kutya nagyon éhes, ezért odament hozzá. Finom, sűrű bundáját nyugodtan lehetett simogatni, mert a jószág szelíd és barátságos volt. Noel leült mellé és elővette kis tarisznyáját. Előhúzott belőle pár szem pogácsát és elkezdett majszolni. Természetesen a kutyusnak is dobott egyet-kettőt, hogy ő se maradjon ki a jóból. Egyszer csak az árokban meglátott egy kislabdát. Azt gondolta, hogy Picúré. Felkapta, jó messzire eldobta, az állat utána szaladt és visszahozta neki. Ezt egy jó darabig játszották, aztán kezdett unalmassá válni.
- Picúr! Hol vagy? Gere elő! – kiáltotta a blöki gazdája.
Az eb gyorsan elkezdett futni a kerítés felé és hirtelen átugrotta.
- Hát hol kóboróltál te kis rosszaság?
Noel összeszedte cókmókját és indult tovább. Haladt-haladt, de újból elfogta az a különös érzés. Még mindig nem tudta megfejteni mi az, de nem is nagyon akarta. A madarak csicseregtek és még a nap is jócskán az égen volt. Már közeledett a focipálya felé, mikor meglátta, hogy az osztálytársait játszanak.
– Szia Noel! – kurjantották a fiúk.
– Sziasztok! – köszönt vissza Noel.
– Na mizu? – kérdezték.
– Semmi különös, csak egy kicsit világot látok.
– Nincs kedved beállni közénk focizni?
– Hát éppen beállhatok! – jelentette ki a srác.
Gyorsan osztottak két csapatot. Az egyik csapatkapitány Ábel, a másik Kornél volt. Az ifjúk jól tudtak focizni. Egy gól ide, egy gól oda, így ment végig a meccs. Egész délután rúgták a bőrt. Egyenlő volt az állás, na ez lesz a meccslabda. A kiélezett helyzetben a mérkőzés nehezen dőlt el, de Noel kicselezett két védőt és lepasszolta Bencének, aki végül gólt lőtt. Nagy volt az öröm a győztes csapat részéről, ellenben a vesztesekkel.
– Szép játék volt! – nyújtották kezüket Bencéék.
– Gratulálunk! – fogtak kezet az alul maradottak.
Noel megszomjazott, előhúzta batyujából a szörpös kulacsát és nagyokat kortyolt. Beszélgettek még egy pár percet, aztán a vándor újból útnak indult.
Lassacskán azon tűnődött hol fog aludni. Menjen a nagymamájához, vagy esetleg Fanni nagynénikéjéhez? De még mindegy, hiszen újra itt van az a szívfájdító valami a mellkasában. Azóta se tudott rájönni mi bántja ennyira a lelkét, inkább gyorsan elhessegette a gondolatot. Csak kóborolt kisebbnél kisebb utcákban mikor a parkban az egyik padon meglátta a nagyapját egyedül üldögélni.
– Hát szia papa!
– Szervusz kisunokám!
– Mi járatban vagy itt? – érdeklődött a nagyapa.
– Hát összekaptunk anyával és most világgá megyek! – felelte Noel.
– És te hogy, hogy egyedül üldögélsz ezen a padon?
– Én csak kicsit szellőztetem a fejem amíg nagymama csinálja a vacsorát. – válaszolt papó.
– Egyébként min vesztetek össze édesanyáddal?
– Hát az úgy volt, hogy ő hazajött és egyből elkezdett velem kiabálni, hogy pakoljak össze, tanuljak és tegyem le a telefonomat, mert ha nem, elveszi tőlem. Én nem engedelmeskedtem neki, ő erre felkapta a vizet és kikapta a kezemből a mobilomat és eltette. Erre úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról és ott hagyom őt egyedül.
– Talán lehet, hogy egy kicsit bele kellene gondolnod édesanyád helyzetébe. Rengeteget dolgozik, hogy neked mindened meglegyen, és a te kötelességed elvégezni a saját feladataidat. Persze ezek mellett néha anyukádnak is besegíthetnél a házimunkában. Hidd el nagyon hálás lenne neked, és nem is veszekedne – mondta a bölcs nagypapa.
Noel teljesen lefagyott, arcán a kétségbeesettség nyomai látszódtak. Bele sem gondolt anyukája szörnyű sorsába.
-Bűntudat? – kérdezte papi miután látta unokája arcán a megbánást.
A fiúban ekkor tudatosult az a rejtélyes érzés: ez a bűntudat. A nagyapót hívta mama, hogy menjen vacsorázni. Így elköszöntek egymástól és Noel egyedül maradt a padon. Megéhezett és elővette táskáját. A mélyére túrt és kiszedte azt, ami a kezébe akadt, két mignon volt az. Elpityeredett és szélsebesen hazafutott.
Otthon már várta Kata. Noel bocsánatot kért tőle és megígérte neki, hogy soha többé nem fog ilyet tenni.
-Na látod csak kisfiam, a varázstarisznya téged is hazahozott!
Este vacsora után leültek és együtt elfogyasztották a mignonokat miközben megbeszélték mi történt aznap.
Iskola: Görbeházi Széchenyi István Általános Iskola
Osztály: 8.
Felkészítő tanár: Popik-Kis Boglárka
Olvasd el a többi beküldött alkotást is!
